mms://on.line.hu/atv/gyurcsany_20070613_900.wmv

Tags: Gyurcsány Ferenc, corvinus
Current Location: Budapest

Nagy Imre unokája közös imára hívja a pártelnököket

A Nagy Imre-kivégzés évfordulójának előestéjére, június 15-re közös imára és beszélgetésre hívja a parlamenti pártok elnökeit, így Gyurcsány Ferencet és Orbán Viktort is a mártír miniszterelnök unokája, Jánosi Katalin.


– Közeledik június 16., amikor 49 évvel ezelőtt '56-os mártírjainkat, nagyapámat, Nagy Imrét, valamint Maléter Pált és Gimes Miklóst kivégezték – írja Jánosi Katalin Nagy Imre mártír miniszterelnök unokája. – Ilyenkor, sírjuknál mindig felteszem a kérdést magamnak: volt-e értelme, útmutatása számunkra mártírhaláluknak?
Június 15-én a siralomházban, s azon a szörnyű 16-i hajnalon, kivégzésükre várva, ők nyilvánvalóan végiggondolták saját életútjukat és hazájuk, nemzetük múltját, jelenét és jövőjét is. Az ő életükben ez példamutató természetességgel kapcsolódott egybe, ők tisztában voltak azzal az egyszerű, evidens igazsággal, hogy saját és családjuk élete, boldogulása, gyermekeik, unokáik remélt szép jövője csak a haza, a nemzet egészének felemelkedésében teljesedhet ki, nyerheti el értelmét. Családjukra, gyermekeikre, unokáikra gondoltak – tulajdonképpen arra a jövőre, melyet itt és most mi képviselünk, valósítunk meg.

Bíztak bennünk, hogy a ránk rótt felelősséget mi is legjobb képességeinkkel vállaljuk és szolgáljuk – a haza sorsát, gondjait szívünkben hordozva megvalósítjuk azt a szebb jövőt, melyet ők reméltek Magyarországnak. Bíztak benne, hogy haláluk nem lesz hiábavaló.

A magyar nemzet minden tagját, s családunkat érintő felelősségtől áthatva újra és újra felteszem a kérdést – megtettünk-e lehetőségeink szerint mindent a haza javáért? Nem bizonyulunk-e méltatlannak mártírjaink belénk vetett bizalmára, hitére? Nem tékozoljuk-e el azt az erkölcsi tőkét, melyet mártírhalálukkal ránk hagyományoztak? Mit kell, mit tudunk még tenni nemzetünkért, hogy áldozatuk miáltalunk értelmet nyerjen?
Hazánk, Magyarország jelenében legelszomorítóbb a pusztító megosztottság, mely mételyezi közéletünket s személyes, civil mindennapjainkat. Közös ügyünk, nemzetünk sorsáért érzett felelősségem mondatja velem, hogy ez nem méltó sem mártírjainkhoz, sem hozzánk!

Összetartozásunk kifejezéseképpen, és a megbékélés reményében invitálom Önt, Pártelnök Úr június 15-én reggel 9 órára a Nagy Imre Emlékházba egy közös imára és egy zártkörű, csendes beszélgetésre a többi parlamenti párt vezetőivel együtt.

Beszélgetésünk, a közös ima békességében eltöltött percei reményt nyújtanának arra, hogy a gyásznap békében, harmóniában következzen el, s a találkozó szimbolikus üzenete jótékonyan hathatna közéletünkre is.
Ez az esemény elszenvedett sérelmeink kölcsönös megértésének, a közös gondolkodás és cselekvés, az emberi párbeszéd iránti elkötelezettségünk, nemzetünk iránti felelősségünk jelképes kifejezése lehetne.

Családom felelősségétől is áthatva tisztelettel várom Önt a Nagy Imre Emlékházba – fejeződik be a levél.



http://nol.hu/cikk/448441/

Tags: nagy imre, népszabadság
Current Location: Budapest

Tags: Gyurcsány Ferenc, anti-racism, békelánc
Current Location: Busapest

Tags: 2007 french presidential election, Ségolène Royal, debate, nicolas sarkozy
Current Location: Paris

Mire jó egy népszavazás?

Olyan mértékben fordultak el a választók Gyurcsány Ferenc kormányától, hogy hasonló esetben a világon mindenütt hangot kapna a váltás igénye. De nálunk sincs új a nap alatt. A kilencvenes évek elején az MDF gyors népszerűségvesztése után az Antall-kormányt kezdettől alkalmatlannak látó szabad demokrata és szocialista véleményirányítók állásfoglalásaiban csaknem minden mai Fidesz-ötlet megfogalmazódott. A szakértői kormány, az előrehozott választások, de még a népszavazással kikényszeríthető parlamentfeloszlatás gondolata is megjelent.

Hazánk szabad ország, a törvények betartásával bárki követelheti a hatalom idő előtti távozását. Csakhogy amíg a kormánynak az Országgyűlésben többsége van, leváltása alkotmányosan nem kikényszeríthető. A baloldal többsége ma négyszer nagyobb, mint a korábbi ciklusban volt. Minden koalíciós honatya pontosan tudja: előre hozott választások esetén pártja megsemmisítő vereséget szenvedhet, és a Fidesz akár kétharmados parlamenti többséghez is juthat. Akkora a félelem Orbán Viktor visszatérésétől a kormány oldalán, hogy pártjai és képviselői nagy valószínűséggel kitartanak 2010-ig.
Akad ok a tiltakozásra

A Medgyessy–Gyurcsány-kabinet mértéket nem ismerő költekezésével alighanem a '89 utáni magyar gazdaságtörténet legnagyobb hibáját követte el. Az adósságállomány ennél is jobban utoljára az 1985-ös gyorsítás idején ugrott meg. Ám az így elkerülhetetlen szigorítások, majd a piaci reformok az egyik legközvetlenebb előzményét jelentették Kádár János bukásának és a rendszerváltásnak.

A 2006-os választásokat megelőzően valamennyi párt tisztában volt az államháztartás állapotának lényegével. A Fidesz bármelyik riválisánál inkább áltatta a választókat, és a költségvetési hiánycsökkentés szükségességét illetően ma is megtéveszti az embereket. De kicsi és nagy párt egyformán igyekezett lépést tartani ígéreteivel. A pártok egymásnak aligha tehetnek szemrehányást, azonban a szélesebb választóközönség joggal érezheti magát becsapottnak. A győztesek kétségkívül egészen más program végrehajtására nyertek felhatalmazást, mint amelynek megvalósításába a kormányalakítást követően nyomban belekezdtek.

A megszorítások bejelentésével, majd a hazugságok zárt körben történő provokatív elismerésének nyilvánosságra kerülésével érthetően égig ért a jobboldali választók haragja. Az első helyen saját hibái miatt másodszor is veszítő Orbán Viktornak éppen erre a felzúdulásra volt szüksége. A Fidesz kurdarcának valóságos okairól szóló vitát félbevágva a történteket hatásosan be lehetett illeszteni a baloldal győzelmét szinte csak ármány vagy erőszak következményeként elképzelni tudó jobboldali mitológiába. A menthetetlen őszi rendőri túlkapások pedig tovább erősítették a hitet: a "kommunisták" hatalmuk megtartásáért bármire képesek.

A vezéri szerepének megvédéséért küzdő hajdani kormányfő törekedett irányt adni tábora hevének. Ám azt is tudta: Magyarország nem Ukrajna vagy Grúzia. Az Európai Unió tagállamában nem lehet a választási eredményt egykönnyen semmissé tenni. Így hát szavaival folyvást fűtötte, ám egyúttal ténylegesen moderálta is hívei indulatát. A régi magyar sérelmi politizálást folytatva nagyokat mondott, de jobbára csak a kordonbontással lépte át a törvényes határokat.
Végre történik valami?

A kormányfőt távozásra felszólító ultimátum komolytalansága után a Fideszben jó ötletnek tetszhetett a népszavazási kezdeményezés. Az akció legalább háromnegyed évre elfoglaltságot ad a párt híveinek. Közben a megszorítások elégedetlenjei csatlakozhatnak a jobboldal ügyéhez. Csakhogy az emberek a nálunk régóta megszokott módon reagáltak: túlnyomó többségük most sem hitt az együttes tiltakozás erejében. Szavazóik jelentős hányada otthagyta a szocialistákat, ám közülük kevesen gondolják, hogy Orbán Viktor érdemileg javítana helyzetükön. A Fidesz iparkodott a legfontosabb társadalmi csoportok elégedetlenségét megmozgatni témaválasztásaival, ám meglehetősen amatőr módon. Kérdései egy része alkotmányos aggályokat vet fel, más része meg nem a kormány intézkedéseinek lényegére vonatkozik.

Néhány egyszerű gyógyszer patikán kívüli eladása nyilvánvalóan megkönnyíti az életet. Ám a tényleges társadalompolitikai kérdés az volna, hogy óriás cégek néhány nagy hálózatba centralizálhatják-e a gyógyszer-kereskedelmet, vagy az megmarad a gyógyszerészek kismagántulajdonának. (Nyugat-Európa országainak többségében a hagyományos értelmiségi szakmák egy részébe nem engedik be a nagyvállalatokat. Újabban néhol megváltoztatták az évszázados szabályozást. Ám például Németországban úgy liberalizálták egyes gyógyszerek árusítását, hogy továbbra is csak diplomás patikus tulajdonolhat gyógyszertárat, és egy kézben változatlanul csak egyetlen üzlet lehet.)

Még ennél is inkább mellényúlt a Fidesz kérdése az egészségügyben. Az SZDSZ nem a kórházakat, hanem a társadalombiztosítást óhajtja privatizálni. Szakértője szerint egy-egy magánbiztosító már néhány milliárd forintból megalapítható lenne. Így a kevesebb, mint egyetlen nagy kórház árából megalakuló 8-10 társaság nemsokára dönthetne valamennyi magyar kórház és rendelőintézet jövőjéről. Ám az egészségügyi reform lényegét a Fidesz kérdései még csak nem is érintik. Csupán egy házaspár népszavazási indítványa kísérelné meg eltiltani a kormányzatot a versengő több-biztosítós modelltől.
Alkotmányossági aggályok

A NATO-tagságunkról döntő népszavazás eredménytelenségétől tartó Horn-kormány javaslatára az Országgyűlés 1997-ben alaposan átírta a referendum szabályozását. A több mint nyolcmillió választópolgár felének részvétele helyett ekkortól elegendő a szavazók negyedének egybehangzó voksa is. Ennek a feltételnek a teljesítése a bő kétmilliós táborral bíró nagypártoknak már nem eleve reménytelen feladat. De körülményeink között még a választójogosultak negyedét sem olyan könnyű egy-egy ügy aktív támogatására rávenni. Az országgyűlési választások vesztesei és a szerencséjüket megalapozni remélő kis szervezetek így is gyakorta fontolgatták, hogy a nép döntését kérik. Ám az Országos Választási Bizottság és az Alkotmánybíróság eddig általában kifejezetten kiterjesztően értelmezte a népszavazást kizáró okokat. Ekként viszont egyre szűkebb lett a feltehető kérdések köre.

Most viszont az alaptörvény betű szerinti alkalmazásával az Alkotmánybíróság mintha inkább a közvetlen demokrácia oldalára állna. Az államháztartással való közvetett összefüggés, az a tény, hogy a döntés pénzbe is kerül a költségvetésnek, kétségkívül önmagában még nem lehet kizáró ok. Ám a mindenkori költségvetés tartalmától függetlenül, közvetlenül valamely állami juttatás, szolgáltatás létezéséről, annak ingyenességéről vagy díjáról az alkotmányozó szándéka szerint aligha lehet népszavazást tartani. Ha lehetséges lesz a vízit- vagy tandíjról voksolni, akkor nemsokára a gázár-támogatásról is lehet majd referendum, és ekként miért ne lehetne szavazni a költségvetésből fizetendő első korsó sör ingyenességéről is?

Már a régi görögök is tudták, a népszavazás veszélyes fegyver. A referendum eredményét a kérdésfeltevés nagyban meghatározza. A váltig a nép akaratára hivatkozó vezetők Napóleontól Szaddám Huszeinig sokszor hivatkoztak az emberek tagolatlan egyetértésére. A modern Európában inkább csak Svájc évszázados népszavazási gyakorlata tekinthető igazán meggyőzőnek, ahol községi, kantonális és szövetségi referendumok százain edződött, kiegyensúlyozott társadalomban élő polgárok döntenek. Viszont a legrégibb és a legviszontagságosabb képviseleti demokrácia, Nagy-Britannia és Németország ugyancsak ódzkodik az országos referendum intézményétől. A fiatal tömegdemokráciákban a népszavazásos technikák rendszerint a közéleti viták további leegyszerűsítésére, és nem megegyezéses megoldására ösztönöznek. Ezért alighanem jobban járunk, ha a népszavazás kivételes eszköz marad hazánkban is.
Zsákutcában előre

A kevéssé lényeges kérdésekre egyszerűsödő Fidesz-kezdeményezés aligha ingatja meg a kormányt, viszont kellő mozgósító erő híján annál könnyebben juthat a határon túli magyarok állampolgársága ügyében eredménytelen referendum sorsára. De a legsikeresebb népszavazás sem hozhatja önmagában előre a választásokat. Csak a hazánk életét megbénító, heteken át tartó megmozdulás-sorozat kényszeríthetné ki a fordulatot. Ám a magyarok túlnyomó többsége nagyon nem akar ilyen felfordulást. Ha a Fidesz elnöke igazán erős vezető lenne, megmondhatná híveinek, hogy 2010-re készüljenek. Azonban már nem ura sem önmagának, sem táborának. Régóta vezéri mítoszának igényei mozgatják magatartását. Így aztán most ott és úgy rohamoz, ahol lényegében lehetetlen az áttörés.

Közben pedig ismételten megmutatkozik Orbán Viktor gyengesége. Örökös erősködésével idáig csak megszilárdította Gyurcsány Ferenc helyzetét. A folytonos nagyot mondás sorban lelepleződik. A radikális nemzetiek egyre inkább a saját útjukat járják. A Fidesz viszont újra és újra átengedi az alapvető jobboldali érték, a rend képviseletét a baloldalnak a meglehetősen rendpárti országban. Akcióival folyvást megerősíti a polgári közép és a baloldal Orbán-ellenes képzeteit. A hazai jobboldal a népszavazás kérdéseivel is beszorult a bármiféle változás ellenzőjének pozíciójába. Az új magyar kapitalizmust bajos szeretni, ám magatartásával a Fidesz a nyugatos polgárosodás ügyét odahagyja a kormánypártoknak. Hatalmas népszerűségelőnye ellenére a jobboldal továbbra is zsákutcában menetel. Elnöke tévedéseivel a párt alvezérei, a jobboldal véleményformálói nem képesek mit kezdeni.

A Fidesz akár megsemmisítő vereséget is mérhet a koalíciós pártokra, de fölénye inkább a kormány és az SZDSZ politikáján múlik. Az állampolgári jövedelmek alapos megsarcolásával a Gyurcsány-kabinet ma ott tart, hogy az államháztartás hiánya idén nagyjából akkora lesz, mint Medgyessy Péter idején volt. Ez ideig még egyetlen átfogó reform elfogadásáról sincsen döntés, de az egészségügyben és a közigazgatásban már ott a zűrzavar. A konvergenciaterv teljesítéséhez elengedhetetlen lépések többsége még nyilvánvalóan hátra van, de máris összeomlott a szocialisták támogatottsága. Ám az országgyűlési választásokig még három év telik el. Ki tudja, addig mi történik. Ha a jobboldalon semmi sem változik, az még sokba kerülhet 2010-ben a Fidesznek, és sajnos az országnak is.

Tölgyessy Péter
http://index.hu/politika/belfold/nepszav0507/

Tags: Tölgyessy Péter, index, referendum
Current Location: Budapest

Tags: 2007 us presidential election, debate, republican

Basic civility is about social solidarity, not priggishness


Lack of mutual respect is undermining social glue and the Tories are taking over what should be natural Labour territory

In the last few months, politicians have been joining the rest of us in wondering how we should behave in public. The government is planning lessons in manners in schools, where children will be taught gentleness and consideration. The Conservatives are calling for greater social responsibility, with individuals being asked to intervene when those around them behave badly. As someone who lives in a city, I am all for us finding ways to live with each other more harmoniously. But recently several small incidents have made me wonder whether it's possible to come up with common ground on how we behave.

Our ideas about what's appropriate seem to have become wildly divergent. It's not just a matter of divisions by class or wealth or culture. Individuals are making their own decisions about how they should balance their needs against those of people around them, and yet we are all rather affronted when others don't share our assumptions. Perhaps the new social norms that are evolving are indeed those of detachment, where it's better to minimise engagement with others rather than risk the potential embarrassment or danger that interacting with them brings.

I wasn't brought up in that tradition, and recently I took a train journey where I played the part of a sanctimonious middle-class prig to perfection. I have to say that reading through this account afterwards makes even me feel rather embarrassed, and yet it felt like the right thing to do at the time.

At the start of the journey I was sitting in a crowded carriage when the woman next to me started making very loud and lengthy phone calls. No one around her could concentrate on anything else. After 10 minutes or so I asked, very politely, whether she would mind making her calls from the corridor. She was offended. "You can't say that. It's my right. There's nothing here says I can't make calls. If you want quiet, you should be in a quiet carriage." I said of course it was her right, but the quiet carriages were full, and it was just so disturbing for everyone else. She stared at me blankly and went on calling. I realised that she could not understand what I was talking about. As far as she was concerned, she was free to do anything that wasn't explicitly forbidden, and the idea of worrying about its impact on others was completely foreign.

At Wolverhampton station a gaggle of rowdy goths in their late teens were blocking the entrance to the ladies' loos. When I walked in, a couple of goth girls were sitting on the bench in the centre of the room, staring unashamedly at the women and commenting loudly on them as they washed their hands or put on lipstick or scurried out without doing either. The atmosphere was uneasy. Then I did a double-take. One of the long-haired girls was a man. Lounging backwards against the wall, he was patently enjoying the anxiety his intrusion was creating. No wonder one elderly woman had opened the door to the loos and immediately backed out.

I yanked open the door to the platform, opposite the bench, and ordered: "You. Get out. Now." It must have been the effect of my best schoolmistress voice, because the two of them immediately stood up and meekly walked out of the door. It was only once outside, with their mates, that they suddenly became aggressive. "What's your problem?" the youth said. "Who do you think you are?" said another. "It's not your business, what we do".

On the train to Aberystwyth I sat opposite a young man whose window seat was occupied by a bag. He stared out of the window except at stations, where he kept his eyes firmly fixed on the newspaper in front of him. A few stops later, a lot of passengers filed on. Several paused hopefully by our table. The young man did not look up. People started sitting in luggage areas and on their cases. The train drew out.

"Excuse me," I said, "but are you going to tell people that seat's not taken?" He looked at me with extreme dislike. "It is taken," he said "My bag's here." Didn't he think that people had more need of the seat than his bag did? "No." What about the woman perching in the luggage space? "That's not my business." I turned and called down the carriage that we had a seat free. A mother sitting in the luggage area sent her 10-year-old boy down to the table. Glowering, the young man moved.

The man who had sat down next to me, a middle-aged Welshman, had observed all this in silence. Then he turned to me and asked, in a friendly fashion: "Are you a socialist?" Why? I asked, baffled. "Well, I just wondered why you worried about other people. I thought it was a socialist thing to do."

What concerns me is that I did indeed grow up thinking that a basic concern for others was a pillar of politics on the left. Yet that certainty seems to be disappearing in a miasma of individualism. It's everyone's right to do just as they choose, and no one but an official or a policeman can suggest restraint.

So this territory is being ceded to the Conservatives, who have seized upon it as one of the fertile areas of ordinary people's concerns. Labour talks about the need to deal with intrusive antisocial behaviour, but it has had little to say about this more pervasive, low level, lack of mutual respect. It's absolutely essential that it should, but it needs a response from all of us too.

Civility is not some outdated bourgeois concept, but a daily expression of social solidarity. It's important because it allows us to trust the people around us. We are creatures of instinct, and in cities in particular we are crowded together with people whose motives and intentions we need to read if we are to feel safe. If, in the scrum on a bus, someone lets us on first or offers us a seat, our feelings of pleasure and relief are much greater than one might expect from such an act. That's because the gesture says this person is not only unthreatening, they are prepared to put our own needs ahead of their own.

Conversely, rude and inconsiderate behaviour is alarming because the message is that the perpetrator is defying convention, and we don't know how far they will go. The guy in the ladies' loos might have been having fun. But the women found it threatening because they had no idea which rules he would break next. He might have been there to mock or to mug or to sexually assault.

We are at sea without social norms, and yet who's to decide them? We're all confused, but we need to talk about it. It's not enough for us just to retreat from this issue, afraid of interfering with other people's lives.

Jenni Russell

http://www.guardian.co.uk/commentisfree/story/0,,2071099,00.html

Tags: guardian, jenni russell, social norms
Current Location: London

Ki kit győz meg?

A vita arról folyik: továbbra is az (egyetlen) állami biztosítóval oldjuk-e meg az egészségügy finanszírozását, vagy térjünk át egymással versengő, magántulajdonban levő egészségbiztosítókra?


A szabad demokraták azt ígérik: meggyőzik majd a szocialistákat, hogy a „több biztosító” a jó megoldás. Egyes szocialisták erre azt válaszolják: ők próbálják meggyőzni a szabad demokratákat, hogy jó lehet az „egy biztosító” is.

A kérdés így hamisan van föltéve. Ebben a formában úgy tűnik, mintha menynyiségi kérdésről lenne szó. Holott minőségiről van szó: állami pénztár finanszírozza-e a gyógyításunkat, vagy egymással versengő magánbiztosítók, amelyek közül ki-ki szabadon választhat? Nem az egy vagy a több között kell választani, hanem az állami monopolszervezet és a versengő üzleti biztosítók között.

A megoldandó problémák

Miért is merül fel egyáltalán az egészségbiztosítási rendszer megváltoztatásának a kérdése? A mai egészségügyi rendszerrel alapjában véve két baj van. Az egyikkel minden civilizált ország küszködik. Az egészségügyi technológia rohamos fejlődésével tágra nyílt a rés az orvosilag és a pénzügyileg lehetséges gyógykezelés között. Ez az, ami Európa-szerte az egészségügy finanszírozásának újragondolására késztet. Minden fejlett ország olyan megoldásokat keres, amelyekkel a kiadások növekedése megfékezhető, miközben az ellátás színvonala emelkedhet.

Tehát a gyógyításban is nagy a jelentősége a hatékonyságnak, amit korábban a gazdaságban így szoktak felvetni: miképpen lehet adott erőforrásokkal nagyobb hozamot elérni, vagy adott teljesítmény eléréséhez a szűkös erőforrásokból kevesebbet felhasználni? Ez a szempont idegen a társadalombiztosítási keretek között működő gyógyítás szokványos felfogásától, amely az orvosok hippokrátészi esküjére hivatkozva számolás nélkül minden erőfeszítést indokoltnak tart a beteg gyógyítására.

Az új körülmények között azonban megkerülhetetlenné válik a hatékonysági szempont. Kivált Magyarországon, hiszen a magyar egészségügyben köztudottan sok a pazarlás, ami például a feleslegesen megkettőzött vizsgálatokban, az indokolatlanul kórházban töltött napokban, a túlzott mennyiségben felírt gyógyszerekben fejeződik ki.

Nálunk ezenkívül van még egy további, sajátosan magyar probléma is: a hálapénz, az egészségügyi korrupció. Magyarországon az egészségügy fogyasztói évtizedes tapasztalatok alapján úgy vélik, hogy az állami tulajdonú, államilag finanszírozott ellátás keretében a nagyobb költségű, öszszetettebb ellátásokat (elsősorban műtéteket) nem kapják meg garantáltan a kívánatos minőségben és időben, ezért csúszópénzzel igyekeznek maguknak megfelelő ellátást biztosítani. Ezt a csúszópénzt nevezik elegánsan hálapénznek.

Ez a gyakorlat pénzügyi kiszolgáltatottsággal egészíti ki a súlyos betegek, illetve szülő nők fizikai kiszolgáltatottságát. Súlyos egyenlőtlenségeket teremt egyfelől a különböző társadalmi státusú, anyagi helyzetű betegek között, másfelől az orvosok és az egészségügyi dolgozók egyes csoportjai között. Rendszeressé teszi az állami intézmények költséges eszközeinek a magánorvosi tevékenységben való térítésmentes igénybevételét, ami méltánytalan előnyökhöz juttat egyeseket a többiek rovására. További súlyos visszaélés az orvoslátogatói promóció: anyagi előnyökhöz jutnak orvosok annak fejében, hogy egy-egy gyógyszergyár termékeit írják fel betegeiknek. Ennek költségeit az egészségbiztosítási alap, végső soron tehát a járulékfizetők, a betegek összessége viseli.

A piaci megoldás

A közgazdász a bemutatott problémákat arra vezeti vissza, hogy a tervgazdaságból ismert bürokratikus erőforrás-elosztás módszereit alkalmazzák olyan szférában, ahol a sokféle teljesítmény eléréséhez hatalmas összegű, bonyolult összetételű erőforrásokat (magas képzettségű munkát, sokféle eszközt és anyagot) használnak fel. Effajta „termelési” folyamat irányítására más szférákban (mezőgazdaság, ipar, kereskedelem) a bürokratikus elosztás köztudottan alkalmatlannak bizonyult. Minden jel arra mutat, hogy a modern, bonyolult és költséges egészségügyben sem vált be.

Ez vezeti a közgazdászt arra a következtetésre, hogy az egészségügyben is érdemes a piaci megoldást választani. A piaci megoldás itt óhatatlanul két szinten jelenik meg. Egyfelől az orvosi tevékenység szintjén: teret nyit a versenynek a szolgáltatók között a háziorvostól a kórházig, és ehhez a magántulajdon alapjára helyezi (privatizálja) a szolgáltatást. Másfelől pedig a versengő szolgáltatókkal vásárlóként, finanszírozóként egymás közt versengő biztosítókat állít szembe.

Ebből eddig annyi valósult meg, hogy vállalkozóvá váltak a háziorvosok, és a járóbeteg-szak-ellátás egyes elemeit – például a művese-állomásokat és a CT-vizsgálatokat – magánvállalkozók vették át és fejlesztették. Megmaradt ugyanakkor a kórházak és a szakorvosi rendelők többségének állami, önkormányzati tulajdona, és fennmaradt az OEP-finanszírozás.

A közgazdász a szolgáltatói oldal további piacosításától, új, magántulajdonú szakorvosi praxisok létrejöttétől és a kórházak jövedelemérdekelt vállalkozásokként való működtetésétől várja, hogy egyrészt hatékonyabban, takarékosabban, másrészt megbízhatóbban, jobb minőségben fogják gyógyítani a betegeket; s a versengő biztosítók révén való finanszírozástól várja, hogy a szolgáltatók tevékenységét a verseny miatt minőségorientált és ugyanakkor a költségekkel takarékoskodni is kényszerülő biztosítók finanszírozzák és ellenőrizzék.

A közgazdász tudja, hogy a biztosítók versenye sosem lesz olyan, mint a pékeké, a mosóporgyártóké vagy az autószalonoké. A kórházaké meg különösen nem, hiszen a települések többségében nincs a közelben több, választható kórház, a falvakban pedig még háziorvosok között sem lehet választani. Az ismertté vált elképzelések szerint a versenyt számos szigorú állami szabály is korlátozná: sok tekintetben előírnák a kínálatot, megszabnák a tarifákat, kötelezővé tennék az ügyfelek fogadását. Van-e értelme egyáltalán ilyen körülmények között a versenynek, nem önáltatás-e a verseny jótékony hatásától várni akár a költségekkel való takarékosságot, akár a jobb minőséget?

A közgazdász jól tudja, hogy a verseny életünk számos területén korlátozott, sokfelé élünk oligopolisztikus piacokon, és az állam is sokféle korlátozó rendelkezést érvényesít. Mégis azt tapasztaljuk, hogy pusztán az ügyfelek számáért vívott verseny is, melynek gyakran legfontosabb eszköze a jobb minőségű kiszolgálás, jobb helyzetbe hozza az ügyfelet. Amikor egy-egy terméket csak egyetlen gyártó szállít, sok esetben akkor is különböző kereskedőknél különböző feltételek mellett juthatunk ahhoz hozzá. A kereskedők, tehát a közvetítők versenye ott is javít a vevő helyzetén, ahol a gyártók között nincs verseny.

Ebből vonja le a közgazdász azt a következtetést, hogy a korlátozott verseny is jobb a semmilyennél, az államilag előírt egy kéznél, és a közvetítők versenye segíthet ott, ahol a szállítók között nincs, vagy csak korlátozottan alakul ki verseny. Ezek a szempontok késztetnek arra, hogy a szolgáltatók kívánatos versenye mellett az egészségbiztosítók versenyét javasoljuk. A mindkét szinten megjelenő versenytől várhatjuk, hogy új helyzetbe hozza az ügyfelet, a beteget, s hogy mérsékelje gazdasági, pénzügyi kiszolgáltatottságát.

Akik kétségeket táplálnak a versenyelvű megoldással szemben, arra hivatkoznak, hogy az egészségügyben nem lehetséges tökéletes verseny. Persze hogy nem, bizonyítaniuk azonban azt kellene, hogy a verseny egyáltalán nem jobb, mint az állami egy kéz. Ilyen érvelést pedig nem ismerünk.

Főképpen pedig azt kellene a reform elutasítóinak bemutatniuk, hogy az állami egy kéz keretei közt, vagyis az egységes állami egészségbiztosítás talaján is orvosolható az a két probléma, amellyel a magyar egészségügy küszködik: a pénzügyi és az erkölcsi. Arra még csak-csak mondanak valamit, hogy miként lehet pénzügyi szempontból hatékonyabban működtetni az állami egészségbiztosítót (például az ún. potyautasok kiszűrésével vagy a betegekre fordított munkaidő és az ágyszám szigorúbb szabályozásával, amit az elmúlt hónapok során kezdeményezett a minisztérium). Persze ezek időleges megoldások. De arról, hogy miként lehet ilyen körülmények között megszüntetni a kiszolgáltatottság érzetét és a hálapénzt, semmit sem tudunk meg tőlük.

Ellenpélda Nyugatról

Szívesen hivatkoznak arra, hogy Európában többségben vannak az állami finanszírozású rendszerek, s szeretik ezzel a magánbiztosítás amerikai gyakorlatát szembeállítani, melyben különösen magasak a költségek, és amely nagy társadalmi egyenlőtlenségeket takar. Az amerikai tapasztalatokat azonban nyugodtan félretehetjük, hiszen a biztosítási reformra irányuló magyar javaslatok kötelező biztosításról, a biztosítók szerződéskötési kötelezettségéről, a járulékbevételek újraelosztásáról, tehát az országos kockázatközösség fenntartásáról szólnak. Azzal azonban érdemes szembenéznünk, hogy Nyugat-Európa számos országában állami rendszerben, de legalábbis állami finanszírozásban működik az egészségügy.

Ez nem „egybiztosítós” rendszer, hiszen nem biztosítási elvről, hanem a gyógyítás költségeinek adóbevételekből történő fedezéséről, egyes országokban pedig közvetlenül az állam, illetve önkormányzatok által működtetett szolgáltatókról van szó. Verseny nincs, és az ott – úgymond – senkinek nem is hiányzik, jól megvannak nélküle.

Csakhogy nincsenek meg jól. Azokban az országokban, ahol állami egészségügy van, senki sem elégedett az ellátással, és a lakosság tehetősebb része külön magánbiztosítókkal szerződik a magánszolgáltatóknál igénybe vett jobb minőségű ellátás finanszírozására.

Ez jelenti az egészségügy deklarált kettéválását a köznép és a tehetősek egészségügyére. A köznép hosszú várólisták mellett változó minőségű ellátást kap, rossz hatékonysággal. Olyan országokról van szó – például az észak-európai országokról –, ahol a lakosság általában megbízik államában, elfogadja az állam által fenntartott intézményeket, a jogi normákat jellemzően betartják és nem áthágják, s ezért az állami rendszer működőképes. A magyar helyzet más, nálunk a normaszegés mindenütt, így az egészségügyben is magától értetődik.

Megszoktuk, hogy az állami intézményben dolgozó orvos az intézmény épületében, annak eszközeivel vizsgálja meg és kezeli magánbetegét. Akik az egészségügy állami finanszírozásának fenntartása mellett érvelnek, azoknak vagy azt kellene bebizonyítaniuk, hogy ilyen keretek között is megszüntethetők az elterjedt visszaélések, a pazarlás, a korrupció, vagy pedig ki kellene mondaniuk, hogy mindezekkel a jövőben is együtt kívánnak élni.

Bauer Tamás

http://nol.hu/cikk/444918/

Tags: Bauer Tamás, health insurance, health service, nepszabadsag
Current Location: Budapest

http://www.guardian.co.uk/commentisfree/story/0,,2018451,00.html